„ Ha íróasztalomnál ülve tenyeremet homlokomra szorítom, mert mögöttem , ahogy beléptem a hivatal kapuján , jobb és bal felől zakatolni kezdett egy-egy elnémíthatatlan törpe írógép….
…ha idegeimben elindul néhány korty pálinka…
… ha nem szól senki, ha nem erőszakoskodik a telefon, nem hörög a fűtőtest…..
…ha előző este feleségemet átkarolva csendben végigjártuk szokott sétautunkat a hegyoldalon…
.. a kávé friss gőzével a fejemben az autóbusz ablakánál ülőhelyet kapva becsukódhattam….
Akkor, Istenem, akkor is csak olyan lesz ez a nap, mint a többi.”
A „Látogató” -aki mai szóval élve talán szociális előadó lenne-, nem csak a törvény szigorú és lelketlen előírásai szerint végzi napi munkáját, de kivételesen még lélekkel is rendelkező állami hivatalnok. Ismeri területének minden nyomorát, a lecsúszott, a társadalom peremére –önhibából, vagy önhibáján kívül- került szerencsétlen emberek nem csak ügyfelei, de személyes ismerősei is. Bandula, aki semmiképpen nem mondana le nyomoréknak született fiáról aki szinte csak állati ösztönök szintjén , tudat nélkül létezik, a kocsma lezüllött vendégeinek, és a kerület teljesen elesett reménytelen embereinek sorsát ismerve segít ahogy lelkiismerete – és nem csak a hivatal előírásai- elvárja. Jól ismeri azt, hogy sokan vannak, akik nyomoruk miatt az élet ösvényének peremén, épen hogy csak élnek. Sokan vannak akik a nyomort még csak-csak túlélték volna , de a hivatal – paragrafusok szerinti- segítségébe belehaltak.
Így hát az embereket mint személyes ismerőseit segítségként felhasználva, megpróbál lelkiismerete szerint mindent megtenni. Ennek ára az, hogy az ő vállara nehezedik a lelki terhek egy része. Jól tudja, hogy utódja már csak szigorúan a hivatal paragrafusai szerint fog eljárni – különválasztva magánéletét a munkától – de amíg él, ő ezt az utat választja.
„ Közben azonban várom ügyfeleimet.
Jöjjenek el … a gyerekek, meleg kezükkel és illatos koponyájukkal….rémületes tanulékonyságukkal…
…És jöjjenek az önzés egyeduralkodói…akik ha elölről ölelik őket, hátul már magányosak, akiknek gyémánt félkrajcárját végül is mindig ellopja a kiskakas,
…jöjjenek a mindig alulmaradók,…akiknek ingét, lepedőjét úgy fogja meg a zálogházi becsüs mint egy hugyos pelenkát…
…jöjjenek el az élhetetlenek, .. akiknek csak egy inggomb, egy telefonérme, egy aszpirin tabletta hiányzik ahhoz, hogy megvalósuljanak,.. akik végül is azért nem írják meg azt a bizonyos levelet, mert nem tudják eldönteni, hogyan szólítsák a címzettet…
Jöjjön el mindenki aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”